Melyik oknyomozásod váltotta ki eddig a legnagyobb hatást?
A vérplazmáról írt riportsorozatom. Felfigyeltem arra, hogy egyetemista ismerőseim milyen gyakran „plazmáznak”, utánajártam a dolognak. Meglepett, hogy Magyarország a legutóbbi időben vérplazmaadásban Európa-bajnok lett. Megnéztem azt is, hogy az önkéntes véradásból származó vérből készített friss fagyasztott vérplazmával kapcsolatos tendereknél milyen furcsaságok vannak az Országos Vérellátó Szolgálatnál (OVSZ). Kiderült, hogy a Bayerné dr. Matusovits Andrea által vezetett OVSZ titokban és a világpiaci ár alatt adta el a plazmát multinacionális cégeknek. Sokan értesültek az írásomról, amikor a férje, Bayer Zsolt azt mondta a műsorában, hogy az ilyeneket, mint amilyen én vagyok, börtönbe kellene csukni.
Megijedtél?
Jó kis reklám volt a cikkemnek.
Miben tér el a hagyományos újságírástól az oknyomozás?
Mióta sajtó létezik, az oknyomozás az egyik alapműfaj. A média mindig is szerette volna megérteni a történések okát, leleplezni a törvénytelenségeket, a kiskapukat kihasználó hatalomgazdákat. Újságíróként az egyik fontos különbség például a tudósítás és az oknyomozás között, hogy az előbbinél az újságírók csoportosan mozognak, egy sajtótájékoztatón vagy tüntetésen tíz, húsz vagy harminc újságíró is megjelenik, ugyanazt hallja és ugyanabból a nyersanyagból dolgozik. Az oknyomozás ebből a szempontból speciális, mert itt egy újságíró vagy a csapata dolgozik a témán, nem pedig különböző szerkesztőségekből újságírók tucatjai. Az oknyomozás nem egy sajtótájékoztató, ahova meghívót kap az ember, olyan ajtókon kell bemenni, amik nincsenek megnyitva, olyan témákon dolgozunk, amiket el akarnak titkolni, amikről nem szívesen beszélnek az érintettek.
Az oknyomozás valóban nyomozás?
Nyilván nem úgy nyomozunk, mint a rendőrség, sokkal kevesebb jogosítványunk van, és időnként nem is törvénytelenségek nyomában járunk, csak megpróbáljuk megmagyarázni az érthetetlen társadalmi jelenségeket. Nem biztos, hogy jó a magyarázat, mégis hasznos lehet, mert a közvélemény megvitatja, és talán jobb magyarázat születik, mint amit te először gondoltál.
Milyen társadalmi jelenségekkel foglalkozol?
Alapvetően nem oligarchák, pártpolitikai szereplők visszaéléseiről írok, hanem társadalompolitikai kérdésekről. Az foglalkoztat, hogyan hat egy politikai döntés a mindennapokra, a hétköznapi emberek életére. Ha valaki a pályámat megnézi az elmúlt öt-tizenöt évből, akkor elképedhet, mennyi témában lehet az oknyomozás módszertanát alkalmazni. Írtam a gyöngyöspatai romák szegregálásáról, a veszprémi bazilika műemlék falfestményeinek fehérre festéséről, a védett üvegablakok eltávolításáról, szociálpolitikai ügyekről, egészségügyről, de még jogi ügyekről is.
Ezek nagyon eltérő témák. Van-e valami, ami mégis közös ezekben?
A módszertan, ahogyan dolgozunk. Háttérbeszélgetésekkel, háttérinterjúkkal, dokumentumok begyűjtésével tárjuk fel a problémát. Adatokat keresünk, melyek bizonyítékként és kiindulópontként szolgálnak. Felállítunk egy modellt, ami megmutatja, miért úgy alakultak a dolgok, milyen kiskaput használnak ki a szereplők, hol tér ez el a közösség érdekeitől. Ez a módszertan nagyon eltérő témákban is használható.
De senki nem érthet ennyiféle témához.
Valóban nem, viszont az a szakértői háló, amelyik segít, a résztvevője, vagy szemtanúja az adott esetnek minden riporttémánál más. Egyetlen tényfeltáró cikkem sem született úgy, hogy újságíróként egyedül vizsgáltam meg valamit. Mindig ott van a névvel vagy névtelenül segítők egész csapata. Egy részük nem jelenik meg a riportban, mert így védjük őket, mivel ők ott maradnak a konfliktus helyszínén. Nagyon tisztelem ezeket az embereket.
Hogyan gyűjtesz információt?
Újságírói alapbetegség, hogy folyton figyelőállásban vagyok, még a magánbeszélgetések közben is figyelek, hátha hallok valami érdekeset. Nézem a társadalmi trendeket, változásokat, adatokat. Nagyon gyakran fordulnak hozzánk az olvasóink is azzal, hogy van egy furcsaság, valami, ami felháborítja őket, vagy amit nem értenek. Ki kell derítenem, hogy ez egy véletlen halmozódás a környezetünkben, vagy egy fontos jelenség, ami jellemzi a világunkat.
Tudnál mondani egy ilyen jelenséget?
Ne azt várd tőlem, hogy százmilliárdos lopásokat említsek. De például egyre többen szülnek magánklinikán. Tíz éve ez a milliárdosok kiváltsága volt, most pedig átlagos, középosztálybeli családok teszik ezt tömegével, ezres nagyságrendben. Ez nem azt jelenti, hogy a középosztály ennyi tagja lett milliárdos, hanem azt, hogy történt valami az állami szülészeteken. Hogy van ott valami, amit nem fogadnak el a szülő nők, amiért óriási áldozatokat hoznak, és ami miatt a magánklinikákat részesítik előnyben. Mi ez? Mi van a háttérben? Szerintem az, hogy a hálapénzzel együtt előbb megszűnt a szabad orvosválasztás, majd a szabad intézményválasztás is a szülő nők számára.
Sokat dolgozol adatokkal. Milyen adatbázisokat használsz?
Minden témához másfajtát. Például, amikor megszigorították a törvényt, hogy a külföldiek ne, vagy csak nehezen juthassanak földhöz, kaptam egy jelzést arról, hogy az osztrák gazdák módszert váltottak. A nyugati határ mellett több száz-, és ezerhektáros területeket szereztek meg úgy, hogy felvásárolták azokat a cégeket, amelyek a korábbi termelőszövetkezetekből alakultak. A kisbirtokosok földbérleti jogait is megvették a kft.-kkel együtt. A cikkhez az Európai Unió területalapú támogatásról szóló adatbázisát használtam, amiben szerepel a bérlők neve. Korábban azt sem tudtam, hogy ilyen létezik.
Mennyire segítőkészek a hivatalok a cikkeidnél?
A vörösiszap-katasztrófa után meg kellett értenem, miért nem volt megbüntethető felelős az elsőfokú bírósági ítéletben, pedig meghalt tíz ember és több mint százötven megsérült. Akkor a bíróság vezetőivel ültem le, és ők magyarázták el az ítélet logikáját. Aztán más büntetőjogászok, mérnökök, veszélyes anyaggal foglalkozó szakemberek a háttérben segítettek megérteni, hol tévedett az elsőfokú bíróság, mi az a logikai hiba, amit vétett. A tévedésüket a másodfokú eljárásban helyre is tették.
Volt olyan ügyed, amikor tilosban jártál?
A pályám elején az egyik cikkem arról szólt, hogy a veszélyes ipari hulladéknak minősülő galvániszapot nem tárolták szabályosan. A gyár udvarán a többek által pihenésre szolgáló úszómedencébe tették be a szétrohadó hordókat. Az egyik helyi környezetvédő jelezte, hogy az egészségügyi határérték többezerszerese lett a nehézfém-szennyeződés a közeli folyóban. Akkor titokban, egy, a gyár drótkerítésen vágott lyukon át kellett beosonnunk és megnéznünk, hogy tényleg ott vannak-e a hordók.
Bizonyára vannak egyszerűbb esetek is.
Persze, előfordul, hogy elég a szemünk és a józan paraszti eszünk a helyzet megítéléshez. Nagy visszhangot váltott ki az a per, amikor a gyöngyöspatai roma iskolások számára kártérítést ítéltek meg. Azt állapították meg, hogy faji elkülönítés, szegregáció volt az iskolában. Oda kellett menni, és megnézni, hogy a földszinti osztályban milyen a gyerekek bőrszíne, és milyen a tetőtéri, szépen felújított osztályban tanulóké. Tudom, hogy a mélyszegénységben élő családok nehezebben tudnak segíteni a gyerekeknek a tanulásban, nem tudnak magántanárt fogadni melléjük, ezért közöttük több lehet a leszakadó. Csakhogy a gyengébb osztályban talán csak egy nem volt cigány. A tetőtérben, a jó tanulók csoportjában pedig nagyjából fordított volt az arány.
Korábban említetted a névtelenül megszólalókat. Hogyan keltesz bizalmat az emberekben?
Soha, semmilyen körülmények között nem adom ki a forrásaimat, még a bíróság előtt sem mondom meg, ki segítette a munkámat. Én esetleg két hét múlva egy másik történeten dolgozom, de ők ott maradnak, veszélybe kerülhet az egzisztenciájuk. Bizalmat építek tehát. Az egyik legutóbbi riportnál nyolc-kilenc napot töltöttem vidéken. A mosonmagyaróvári kórház összeomlásának okát igyekeztem megfejteni, és az első öt nap azzal telt, hogy próbáltam a kórházi dolgozókkal és a kórházi világ ismerőseivel megértetni, hogy megbízhatnak bennem.
Miért olyan nehéz ez, mi gátolja őket leginkább?
Jogos kérdés az alany részéről, hogy ő miért bízzon meg benned annyira, hogy találkozzon, beszéljen veled, amikor te nem bízol meg az ő szavában, hiszen folyton azt kell kérdezned: ezt a kijelentését mivel tudja bizonyítani? Milyen dokumentum szól erről? Bizonyíték nélkül az igaz szó mit se ér egy esetleges perben, ezért a cikkekbe sem kerülhet bele. Ez az egyik nehézsége ennek a műfajnak.
Amikor a vérplazmáról írtál, te magad is elmentél inkognitóban plazmát adni. Gyakran folyamodsz ehhez a módszerhez?
Nem, mindig megmondom, hogy újságíró vagyok. Itt azonban az volt a gyanúm, hogy az én korosztályomból tipikusan a szegény emberek mennek el tíz-húszezer forintért plazmát adni, hogy pénzt keressenek ezzel. Kinyúlt szetterben, cekkerrel a kezemben jelentem meg egy ilyen helyen, hogy lássam, melyik társadalmi közegből érkeznek a plazmázók. Persze az újságírói munka ezzel nem ért véget, összegyűjtöttem a magyarországi plazmacentrumok listáját, a tulajdonosokat, és megszereztem az állammal kötött titkos szerződést.
Hogyan sikerült hozzájutni ezekhez?
Sajnos, nem mesélhetem el, védenem kell a forrásaimat. Legfeljebb annyit, hogy bezártak egy szobába, ahova a telefonomat sem vihettem be, mert még azt sem engedték meg, hogy lefotózzam a dokumentumot, csak jegyzetelhettem. Ez is óriási dolog, csakhogy kérdéses, hogy egy ilyen jegyzetet elfogad-e a bíróság egy esetleges perben bizonyítékként? Küzdeni kezdtem tehát, hogy a hivatalos szervek adják ki a dokumentumot, mert az közérdekű adat. Az OVSZ ezt elutasította, végül az adatvédelmi hatóság révén sikerült megszerezni – egy részét. Vagy fél évig tartott mindez, de mire a bírósági perre sor került, már nem csak a bezárt szobában készített jegyzeteim szolgáltak bizonyítékként, volt hivatalos dokumentumom is.
Milyen társadalmi következménye lett a pernek?
Bayerné magánvádas büntetőpert indított ellenem, és éveken keresztül kellett a bíróságra járnom. Nem túl kellemes érzés, amikor Élő Anita vádlottnak szólítják az embert és a vádlottak padján kell ülni, mint valami bűnözőnek. De végül megnyertük a pert, és szerencsére ma már drágábban értékesítik az állami plazmát, mivel talán a cikkem hatására, kiírtak egy újabb tendert.
A piaci vérplazma központokra is lett hatása?
Még ma is kispénzű emberek tízezrei mennek el pénzért áruba bocsátani a testüket, holott a magyar jogszabályok csak költségtérítést tesznek lehetővé, és ennek a speciális véradásnak nem lehet 10-20 ezer forintos költsége. A cikksorozatom nagy visszhangot váltott ki, néhány emberben azért tudatosodhatott, hogy néhányszor vérplazmát adni karitatív cselekedet, de ha a saját testünket ilyen módon rendszeresen áruba bocsájtjuk, akkor az hosszú távon káros, és komoly etikai kérdéseket is felvet.
Mi van akkor, ha nem történik változás egy ügyben?
Nagyon gyakori az ilyesmi, mivel ezek a cikkek inkább igazságkeresők, és nem szép történetek. Általában nem történik semmi.
Akkor nem is fontosak ezek az írások?
Dehogynem. A társadalom olyan, mint egy család. A problémákat meg kell beszélni, feldolgozni, megoldásokat keresni, és tovább lendülni. Ha egy országon belül ez nem történik meg, mert a sajtó propagandaként vagy pártújságként működik, akkor az súlyos feszültségekhez vezet. Ahogy az is, ha az elit későn veszi észre a társadalmi történéseket, mert azok nem a szeme előtt zajlanak.
Mire gondolsz?
Például a bírósági ügyek nagyon elhúzódtak egy időben, és úgy tűnt, a bűncselekményeknek nincs következményük. A kétezres évek elején ez Kelet-Magyarországon csaknem lincseléses jelenetekig vezetett. A bírósági rendszer úgy működik, hogy amikor valaki először kerül összetűzésbe a törvénnyel, akkor a bíróság azt feltételezi, az elkövető talán csak megtévedt, és enyhébb büntetést szab ki. A második, a harmadik vagy az ötödik bűncselekménynél már sokkal súlyosabban ítél, mert ez már bűnözői életvitelre vall. Ha az illető első ügye öt vagy tíz évig fekszik a bíróságon, akkor ő annak ellenére büntetlen előéletű, ha sorban követi el a bűncselekményeket, mert még nem ítélték el semmiért. Ha tetten érték, néhány nap múlva megint ott volt a faluban, és a helyiek úgy érezték, nincs törvény, ami védené őket. Mára ez szerencsére megváltozott, és ebben az oknyomozó újságíróknak is szerepük van.
Hogyan kezeled azokat a helyzeteket, amikor megfenyegetnek, megzsarolnak?
Szerencsére ez nem gyakori. Senki sem fenyeget meg azért, ha megírom, hogy a legújabb kórházreform már az elején félresiklott, és hogyan pakolják be a frissen szült, császározott nőket pénteken délután a mentőautóba, és viszik el 30-40 kilométerre, mert hétvégén nincs nyitva a szülészet. Ha azt tárnám fel, hogyan lehet százmilliárdot lopni, akkor ez valószínűleg hamarabb előfordulna. Így inkább perrel szoktak fenyegetőzni, és bevallom, ez inspirálóan hat rám.
Inspirálóan?! Sokakat inkább megijesztene.
Egy per mindig kockázatos, hiszen sosem tudjuk előre, mi lesz a vége. Viszont minél haragosabbak, minél fenyegetőzőbbek a szereplők, annál biztosabb lehetsz benne, hogy az a téma fontos, érdemes vele foglalkozni. S mivel éppen a per miatt kell azután esetleg évekig a témával maradni, gyakran egész cikksorozat születik róla. A perfenyegetettség hozzátartozik a munkánkhoz, a kérdés az, meg tudjuk-e védeni magunkat.
És megtudjátok?
Nem vagyunk egyedül, nem hinném, hogy van az ügyvédünknél jobb médiajogász Magyarországon. Minden szó mögött lennie kell olyan bizonyítéknak, ami megállja a helyét akkor is, ha perre kerül a sor. Bonyolult ügyeket kell úgy leegyszerűsíteni, hogy az olvasók is értsék a történéseket. Ez ezeknek az anyagoknak a szépsége és nehézsége, ezért is viszonylag ritkák a sajtóban.
Milyen hibákat követhetsz el oknyomozás során?
Elrontom és pert vesztünk, vagy helyre kell igazítani a cikkemet, mert elnézek valamit, ritkán, de azért erre is van példa. Régebben előfordult, hogy egy helyreigazítási pert azért vesztettünk el, mert a faxgép rosszul üzemelt. A bíróság készüléke kijelezte, hogy megérkezett az idézés a tárgyalás időpontjáról, pedig nem. Előfordul, hogy nem jól ítélem meg magát a történetet, vagy sokkal később veszem észre, hogy valójában témák sorozatával, gumicsontokkal terelték el a figyelmünket valami másról, ami sokkal fontosabb lett volna.
Melyik volt a legemlékezetesebb gumicsont?
A sajtó tele van gumicsontokkal, figyelemeltereléssel. Bennem ez a Horn-kormány idején tudatosodott. Miközben az Egészségügyi Minisztérium a passzív eutanáziáról szóló vitákat gerjesztette, a hozzájuk közelálló piaci szereplők kiprivatizálták a kórházak legjövedelmezőbb részeit.
Hogy hat a közösségi finanszírozás a műfajra és a munkátokra?
A tényfeltáró cikkeket író lapok nagy része közösségi finanszírozásból működik. Az olvasóink fantasztikusak, hála nekik. Korábban olyan lapoknál dolgoztam, amelyeket előfizetésekből és hirdetési bevételből finanszíroztak, óriási meglepetés volt számomra, hogy a miénk mennyivel erősebb közösség, mint amit korábban bármikor tapasztaltam. Minden hónapban egyszer a Válasz Klubban személyesen találkozunk több száz olvasónkkal, akik havi néhány ezer forinttal támogatják a lapunkat. Késő estig beszélgetünk ilyenkor, ők is hoznak témákat, ötleteket nekünk. Érdekes volt megtapasztalnom, ha egy riportnál bárhol az országban van egy olvasónk, vagy támogatónk, akkor az ő jelenléte sokkal könnyebbé teszi a bizalomért folyó küzdelmet.
Cikksorozatban foglalkoztatok a tanártüntetésekkel. Hogyan segítettek az olvasók például ennek kapcsán?
Közkeletű tévedés volt, hogy az egyházi iskolák tanárai jobban fizetettek. A minket olvasó katolikus, evangélikus és református iskolákban tanítók hívták fel rá a figyelmünket, hogy ez nem így van. Ők is ott vannak az utcákon, mert ugyanazok a gondjaik, ugyanolyan rosszul keresnek, mint az állami intézményekben tanítók. Az egyházi óvodákban dolgozó pedagógusok pedig még kevesebbet is vihetnek haza, mint a budapesti önkormányzati óvodákban alkalmazottak, mert ott a dolgozók jelentős kiegészítést kapnak a bérükhöz.
Mi hajt téged előre mint oknyomozót?
Nem minden újságíró műveli ezt a műfajt, mert sok munkával és stresszel jár, de sokunk számára ez olyan, mint egy szenvedélybetegség. Nem tudunk kigyógyulni belőle. Öt évvel ezelőtt megszüntették a lapom, és néhány hónapot munka nélkül töltöttem, ezalatt végig kellett gondolnom, mit kezdjek magammal. Ijesztő volt számomra, mekkora részt foglal el az életemből, a személyiségemből, hogy újságíró vagyok. Nem is marad sok minden, ha kivonjuk belőlem az újságírósdit. Új lapot alapítottunk hát, fontos nekem, hogy a Válasz Online-nál nagyon erős az oknyomozó vonal, megyünk a nyomok után, és próbálunk a zárt ajtók mögé nézni.
Pedig ez nehéz, stresszes munka.
Az, ráadásul az én történeteim nem igazi nagy sztorik, nem fognak bilincsek csattanni a cikkeim hatására. Mégis nagyon megrázóak, fel kell gyógyulnom belőlük. Kell néhány nap, amíg összeszedem magam egy-egy cikk után. Említettem már a szülészetek ügyét. Az csak egy hír, hogy bezárják hétvégére valahol ezt az osztályt, de nem egyszerű megélni, hogy egy gyerek születése ünnepből szállítási problémává válik, átgondolni azt a fájdalmat, amivel egy frissen operált hasi sebbel mentőbe tesznek nőket. Ha nem érzed át, nem tudsz írni róla, de a sajtónak az a dolga, hogy ezt bemutassa. Felfejtse, miért jutottunk el idáig; és jelezze, ilyet nem lehet csinálni újszülöttekkel, nőkkel, a családjukkal, ezen változtatni kell.
További hírek érhetők el a Media1-en. Követhet minket Facebookon is.
