mese

Javorniczky István: A Koronavírus (tündérmese)

Nem is oly réges-régen, a mái világban, amikor a Halál szívében nem sok irgalom lakozék, az Óperenciás tengeren túl és innen, földön és vízen, volt egyszer egy világ, a világban házak, a házakban emberek...
Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: tumblr
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: whatsapp
Megosztás itt: skype
Megosztás itt: email

Ezek az emberek, ha nem is mind békességben, és nem is mind boldogan, de elég tűrhetően és nyugalomban éltek, éldegéltek.

Egy korántsem szép napon híre ment, hogy rettenetes kór támadott meg több tízezer embert a messzi, messzi Kínában. Az ismeretlen közellenség – úgy hívták: koronavírus – ellen nem volt ellenszer, aki megkapta, megfertőzött legalább két-három másikat. Ezrek haltak meg. A világ nem kínai fele némi aggodalommal figyelte a híreket, de azt gondolta, a Mennyei Birodalom messze van, több tízezer kilométerre tőlünk. Majd’ húsz éve pusztított arrafelé egy másik influenza, de a Föld többi része megúszta a betegséget. Nem lett világjárvány.
Így lesz ez most is, remélték sokan, de tévedtek. A vírus repülőre szállt és körbeutazta a világot.

Az emberek rettegni kezdtek, senki nem érezhette magát biztonságban, gyanakodva méregették egymást, kiben rejtőzött el a vírus.

Hetek és hónapok teltek így, félelemben, újabb és újabb tömeges megbetegedésekről, újabb és újabb halálokról szóltak a hírek. A népek és a kormányok lassacskán belátták, nincs más, be kell zárni a kapukat, be kell zárkózzanak az emberek, álljon le minden, amire nincs feltétlen szükség.

És akkor a nagy-nagy tanácstalanság és kapkodás idején egyszer csak egy olasz festő és mázoló kiállt az erkélyre és énekelni kezdett. Egy szép nápolyi dalt. A szomszédok kidugták a fejüket, ki az, akinek ilyen vészjósló időkben dalolni támad kedve?

Aztán egy leány az utca végén csatlakozott a fiúhoz. Aztán az alatta lakó, aztán a két utcányira élők, aztán az ország, aztán a világ, énekelt az egész emberiség.

Egy zenekar is követte a példát. A berlini filharmonikusok fogták a hangszereiket, kiültek a pódiumra és az üres nézőtér előtt, a laptopok és táblagépek előtt ülő millióknak minden este eljátszottak egy művet. Elsőként Bartók hasonlóan vészterhes időkben írott komor, szomorú, de reményt sugalló Concertóját.

Az emberek egymásra mosolyogtak, az erkélyekről, a mobiltelefonokról, a Skype-ról, Zoomról, Viberről, kinek mije volt, hogy lássa és hallja többieket, hogy lássák és hallják őt.

A koronavírus bosszúsan hallgatta a muzsikát, bosszúsan nézte a mosolygó arcokat.

Igen? Vígan vagytok, no majd megmutatom, hogy ki az úr!
És megmutatta.

De a festő, az utca, az ország, a világ, az emberiség énekelt tovább, a berlini zenészek játszottak minden este az üres nézőtér előtt.

Tudták, ha nem is ma, nem is holnap, de még nyár közepén se lesz itt dínom-dánom, lakodalom.

De egyszer eljön annak is az ideje.

Borító: 123rf
Szóljon hozzá!