Kossuth Lajos a börtönben

Kelen Károly: Legkiválóbb rémhírterjesztőink (3. rész)

A bezárt Népszabadság szerkesztője sorozatot ír a szavaikért elítélt alkotókról. Az első Táncsicsról szólt, a második elítéltje és jelen harmadik mesélője Jókai Mór.
Share on facebook
Share on twitter
Share on tumblr
Share on linkedin
Share on whatsapp
Share on skype
Share on email

„Vegyenek el mindent tőlünk,
csak a szabad sajtót adják meg,
s nemzetem szabadsága, nemzetem boldogsága
felől kétségbe nem esem.”
(Kossuth Lajos beszéde a zempléni közgyűlésen, 1832.)

Jókai Mór nyolc folytatásban adta közre 1886-ban „A sajtó és a cenzúra Magyarországon” című összefoglalóját. Jókai író volt, szerkesztő, forradalmár és politikus. Ez utóbbi nemcsak a szabadságharc idején, hanem később is: 1861-től 1896-ig folyamatosan országgyűlési képviselő volt, ha választókerületei és a pártok, amelyeket képviselt, gyakran váltakoztak is. Minden tisztségében állandóan dolga volt a cenzúrával, a hatalmasokkal és hatalmaskodókkal. Mint az előző részből kiderült, a börtönt sem kerülhette el, bár nem saját írásáért, hanem mert szerkesztőként közölt tűrhetetlen sorokat.

A sajtószabadság történetének fölvázolásakor mintha valamennyire elveszítette volna híres mesélő kedvét. Saját esetén kívül a többit talán nem bírta olyan víg kedéllyel az olvasó elé tárni:

„A II. József uralkodása utolsó éveiben fellobbant nemzeti lelkesedés lángja annak utolsó szikráiban hamu alá lőn temetve. Az utolsó szikrák voltak a nemzet írói, s a hamu az osztrák várak börtöneinek falai, mikbe Kazinczy, Verseghy, Batsányi, Szentjóbi Szabó s a többiek eltakartattak. Az akkori Thugut-féle minisztérium azt hitte (vannak még most is hitrokonai), hogy ha ezt a maroknyi írói társaságot elnémítja, azáltal megállíthatja a világtörténet szellemének röptét.”

Szép névsor, ugye, de néhány évtized múlva még nagyobb név soroltatik közéjük. De előbb lássuk a helyzet paradoxonát:

„Lehet-e annál nagyobb nonszensz, mint mikor egy nemzet municipális testülete, törvényhozói táblái összehívatnak, nyíltan, élő szóval, szabadon tanácskozni, hallgató közönség jelenléte mellett, és ugyanazon beszédeket, miket szabad volt ezer ember előtt elmondani, ezer embernek meghallani, sem ugyanazoknak, akik hallották, sem azoknak, akik nem hallották, nem szabad nyomtatásban elolvasni?  Mi ezt a fordulót is megtettük. Három országgyűlésen át beszélhettek az ország követei mindennemű reformokról, mert hisz azért hívattak össze; hanem beszédeiket a sajtónak nem volt szabad reprodukálni.”

A magyar rendek ezt nem tűrhették, de a császári kormányzat állandóan halogatta, hogy nyomtatásra vagy nyomda felállítására engedélyt adjon, hogy a beszédek megjelenhessenek. Kitalálták hát, leveleket fognak készíteni, vagyis kézzel írott tudósításokat fognak küldeni:

„Az írott hírlap szerkesztését elvállalta egy fiatal ügyvéd, az akkori országgyűlésen absentium ablegatus, később a Pesti Hírlap nagy hírű szerkesztője, később Pest vármegye követe, s még később első magyar pénzügyminiszter stb. Az írott lap címe volt »Országgyűlési Tudósítások«. Tehát ismét a toll jött segítségére a megbántott sajtónak. Egy csoport fiatalember, jurátusok, akadémiai és líceumi tanulók, lehetett a számuk másfél száz, éjenkint gyorsan lemásolták, amit a szerkesztő az ülések után megírt, s reggelre a közönség kezében volt a lap.” (Absentium ablegatus: a távollévő követ helyett az Országgyűlésen részt vevő személy.)

A hatóságok ez ellen elvileg nem tehettek semmit. Magánlevelezésre nem voltak cenzurális szabályok. Na a végtelenségig mégsem nézhették el:

„Az »Országgyűlési Tudósítások« szerkesztője az országgyűlés végével Pestre jött, és itt folytatta írott lapját »Törvényhatósági Tudósítások« cím alatt. Ez írott lapnak még nagyobb hatása volt az előbbinél. A kormány be akarta azt tiltani, de hogyan jusson hozzá? Pest megye rendei megtagadták az eszközül szolgálást a tilalom végrehajtásához. Megyei hatóságnak tehát nem lehetett az írott lap szerkesztőjét physice megakadályozni működésében. Rövidebben bántak el vele. Elfogatták mint felségárulót, s börtönbe záratták, és úgy kezdtek ellene pert a királyi táblán.”

Hiába nem írtam eddig le, az olvasó tudja: Kossuth Lajosnak hívták ezt az ügyvédet. A lap 1837 elején megjelent összes példányát lefoglalták, a levelező szerkesztőt perbe fogták, és hiába volt védőinek briliáns védekezése, három évre ítélték. A vád képviselőinek vagy bíráinak nevét már régen elfeledtük, de akinek a parancsa nélkül az egész nem történhetett volna meg, ismerjük jól: Metternich.

Kossuth Lajos
Kossuth Lajos

Kossuthnak nem volt olyan jó dolga cellájában, mint később Jókainak, de nem bizonyult haszontalannak az ott töltött idő. Azonkívül, hogy bátorsága és elítéltetése rengeteg hívet szerzett neki a hazában, a börtönben tanult meg úgy angolul, hogy a szabadságharc után lehengerlő szónoklatokat tudott tartani Angliában és Amerikában is.

Mégsem biztatunk senkit, hogy „rémhíreket” terjesszen a következő napokban, tudomásunk szerint a büntető-végrehajtás intézményeiben mostanában nem alkalmaznak kiváló angoltanárokat.

A sorozat következő részében egy nagy tudós hányattatásai következnek, akinek „Riadó” című költeménye nem nyerte el Julius Jacob von Haynau császári és királyi táborszernagy rokonszenvét…

Kelen Károly, a bezárt Népszabadság volt szerkesztője Ki a sötétségből című sorozatának korábbi részei a Media1-en érhetők el.

Borító: Kossuth Lajos a börtönben
Szóljon hozzá!