„A cenzúra a legnagyobb bűn.”
(Táncsics Mihály)
Most, hogy a veszélyhelyzet állítólag megköveteli a szólásszabadságot fenyegető bekezdés elhelyezését az új törvényben, érdemes felidézni néhány olyan esetet, amikor máig tisztelt alkotó látta belülről a börtönt, mert a kor azóta elfeledett hatalmasai szerint nem megfelelő nézeteket terjesztett.
A március 15-i, Mit kíván a magyar nemzet? kezdetű röplapon a nevezetes tizenkét pont közül az első: „Kívánjuk a’ sajtó szabadságát, a censura eltörlését”. Legnagyobb idoljaink, 1848 forradalmárai azt gondolták, hogy a polgári társadalom alapja a szabad szólás. Ha nincs akadálya, hogy megvitassuk az ügyeinket, akkor nem lehet semmi baj a független Magyarországgal. A többi ebből következik majd. Így hát délután a hajóhídon felmentek Budára, és kihozták börtönéből Táncsics Mihályt. Az eddigieket mindenki tudja, azt már talán kevesebben, hogy miért is ítélték el az írót.
A cenzúrának már II. József kora óta megvolt a hármas szabálya. Az idősebb olvasók még emlékeznek Aczél György „három T”-jére: „Támogatott”, „Tűrt”, „Tiltott”. Nem sokban különbözött az osztrák változat: „Admittitur, Toleratur, Permittitur”.
- Admittitur: a mű kifogástalan, kinyomtatható
- Toleratur: kiadható, de az utánnyomás tilos
- Permittitur: belföldi nyomdában a kézirat ki nem adható
Más rendszer szerint osztályozták a külföldről behozott kiadványokat. (Ne feledjük, Pesten és Budán a XIX. század nagyobb részében többen olvastak németül vagy franciául, mint magyarul.)
- Transeat: szabadon árusítható, de hirdetni és kirakatba tenni tilos
- Erga schedam: csak megbízható személyek kezébe adható
- Damnatur: csak a rendőrség adhatja megbízható személyek kezébe
- Nec erga schedam: szigorúan tilos kiadni
Táncsics 1844-ben Lipcsében nyomatta ki magyarul a „Sajtószabadságról nézetei egy Rabnak” című könyvét. A szerző neve nem szerepelt rajta, és a még nagyobb biztonság kedvéért azt írták rá, hogy Párizsban jelent meg. Az 1846-os második kiadást Hamburgban nyomatták, ezen meg Londont jelölték meg a kiadás helyéül.
Ilyesmivel azonban az osztrák és magyar hatóságokat nem lehetett megtéveszteni. Azt meg nem engedhették meg, hogy ezek a mondatok magyar olvasó szeme elé kerüljenek:
„Beszédet az Isten csak embernek adott, s nem azért, hogy némák maradjunk, vagy csak azt beszéljük, amit a kormány jónak tart? (…) A cenzúra a legnagyobb bűn. Nincs tett, amely mind a természettel, mind a keresztény vallással oly homlokegyenest ellenkeznék, mint a cenzúra, nincs bűn, mely vele nagyságra mérkőzhetnék.”
Ha meg mégis megtörtént, hogy a könyv magyar földön is olvasható lett, büntetlen nem maradhatott a szerző.
Most képzeljék el, ha a felhatalmazási törvény megszavazása után, majd Táncsics ezen szavait olvassa valaki:
„Felségedről egész tisztelettel fog a szabad sajtó szólani, de fejet hajtani sohasem fog, mert ő még a törvényeken is felül áll, holott Felséged a törvényeknek alája van vetve. Hogy Felségednek több joga volna a természettől, mint a polgártársaság akármelyik tagjának, ezt a szabad sajtó halálig tagadja.”
Gyorsan becsukni a könyvet, nemhogy közre adni! Hát nem akadályozza ez a védekezést, amit a háború megkövetel?! Mert, ahogy hallottuk, Magyarország háborúban áll. Az, hogy háborút csak emberek ellen lehet folytatni, nem szokta zavarni a katonai terminológiát szentként tisztelő embert. Másrészt pontosan tudja ő, hogy azt a háborút nem a vírus ellen folytatja. A szabad sajtó például nagyon is elsöprendő ellenség.
Amint Táncsics Mihály hazatért, hiába próbált elrejtőzni, lefogták, és 1847-ben sajtóvétség címén elítélték. Hát ezért kellett őt azon az esős napon kiszabadítani, és ezért érdemelte meg, hogy este a Nemzeti Színházban tombolva üdvözöljék.
Holnap majd arról lesz szó, milyen naiv is volt Jókai, aki azt hitte, hogy ékesszólásával meghatja majd a bírót, és megússza a börtönt. Pedig csak azt érte el, hogy a büntetését felemelték.
Kelen Károly, a bezárt Népszabadság volt szerkesztője Ki a sötétségből című sorozatának eddigi részei a Media1-en érhetők el.
