„…az emberben egy türelmetlen szomjúság él, sürgető igény, némi világosságra. A valóság roppant szőtteséből legalább egy tenyérnyi helyet szeretne tisztán látni, teljesen megérteni.”
(Ottlik Géza)
Ledöbbentem. Két hónapon belül ketten is ugyanazzal jöttek. Előbb a Széchenyi-díjas történész, nálam éppen hét hónappal idősebb, ifjúkori barátom, aztán meg a napra pontosan tíz évvel fiatalabb közszolga, történetesen Magyarország miniszterelnöke.
Hogy ők a rosszindulatú vádaskodásokra nem reagálnak, a rosszindulatú kérdezőnek nem adnak interjút.
Hű, gondoltam, ki bír nálam jobb indulatú embert mutatni? Ki akar nálam jobbat más embereknek és pláne közös hazánknak, szép Magyarországnak?! Ki nagyobb szurkolója annak, hogy pontos és méltó emlék legyen a Sorsok Háza, okosabb-ügyesebb vezetősége legyen az országunknak? Függetlenül attól, kik hozzák tető alá a múzeum koncepcióját, kik alkotják a magyar népet jobb jövőbe vivő kormányzatot.
És mégsem felelek meg az ő kritériumaiknak. De hogy is felelhetnék meg?
Már tíz éve is van, hogy levelet kaptam az egyik kereskedelmi televízió menedzsmentjétől. Szerintük szakmailag hibás elképzelés szerint írt az általam szerkesztett rovat a nézettségről, és nekik nem tetszik, hogy szerkesztői jóindulatomtól függ, milyen kép alakul ki róluk.
Felháborodott választ írtam. „Miféle jóindulat?! –állt a levelemben. – Kikérem magamnak, hogy bárki jóindulattal vádoljon engem!”
Újságíró voltam-vagyok. Munkám során jó- vagy rosszindulat nem vezérelhet. Azért kérdezek, azért írok, hogy tisztábban lássak, és remélem, általam az olvasó számára is megnyílik kissé a sötétségből kifelé vezető út.
Rá fér, rám fér.
(Kelen Károly Ki a sötétségből című, a Media1-en megjelenő sorozatát hamarosan folytatjuk.)
