Petőfi Sándor, kokárda, sajtó

Kívánjuk a sajtó szabadságát?

Miurnusz arról, hová lett a szabad és igaz szólás vágya és esélye, és hogy mit jelenthet ma a Szabad Magyar Sajtó Napja.
Share on facebook
Share on twitter
Share on tumblr
Share on linkedin

Kezdjük messziről, és ha lehet, a példa se legyen pozitív. A Brexit káoszába omló brit társadalom a legkézenfekvőbb példa arra, hogy egy politikai céllal félretájékoztatott, megvezetett nemzet miképp dönthet önnön sorsának megrontása mellett, noha a világ egyik legjobb közszolgálati médiaszolgálata kétségtelenül végezte a dolgát. A BBC egy világnyelv, és egy világbirodalom, majd egy világszolgálat anyagi-technikai bázisán évszázada szolgálja előfizetéses hallgatóit és nézőit. Királyi charta alapította, és működése céljait tényleg majd évszázadig nem kellett a korhoz igazítani. Újságírói etikai kódexét egy egész világ próbálta követni. Hanem az ezredforduló után, amikor a digitális média morálisan, és a közjóhoz, a közértékhez viszonyítva különutakra (is) indult, a BBC vezetői mégis szembenéztek a kor kihívásaival.

Most, amikor lelkünkben bizonyos melankolikus kegyelettel emlékezünk a szabad magyar sajtó először 171 éve esett győzelmére, talán érdemes látnunk, miként frissítette fel nemzeti céljait a XXI. századnak nekigyürkőző brit közszolgálat:

  1. Az állampolgárság és a civil társadalom fenntartása;
  2. Az oktatás és a tanulás elősegítése;
  3. A kreativitás és a kulturális kitűnőség ösztönzése, amelyhez az előfizetői díj a kreativitás kockázati tőkekéjeként használandó;
  4. Nagy-Britannia (nemzeteinek és régióinak) képviselete és azok visszatükrözése a BBC tartalomszolgáltatásában;
  5. Az Egyesült Királyságba hozni a világot és az Egyesült Királyságot kivinni a világba;
  6. A digitális Nagy-Britannia kiépítése;

Meglehet, itt meg kellene állni, és a fenti bekezdés fogalmait egyenként pontosítani, hiszen a magyar közgondolkodásban már alig jelentenek valamit. Helyette ismét szóvá tesszük és felrójuk, hogy a magyar nyelvű nyilvánosság helyreállításával az ellenzéki erők sem foglalkoznak nyilvánosan – vagy sehogy?

„Pedig nyilvánvaló, amennyiben nem sikerül a mai magyar társadalmi nyilvánosság alapvető viszonyait átalakítani, akkor bármiféle rendszerbeli vagy hatalmi változtatási kísérlet csak a nemzet erőforrásait pazarolja el, és még inkább konzerválja a fennálló, mélyen antidemokratikus, igazságtalan és csalárd kommunikációs viszonyokat. Azaz folytatódik a tulajdon és a jövedelmek átirányítása egy egyre szűkülő kisebbség javára, s üzemben marad a mindezt hatékonyan eltakaró mai torz propaganda és médiarendszer.”

– és ezt már egy szakszervezeti elemzésből emeltük ide.

Nem először van ez így.

„Dünnyögj egy új mesét / fasiszta kommunizmusét”

írta 1936-ban József Attila, akkor még csak a zavarodott elmék viharát látva, akik birkamód megvezethetők lettek egymás legyilkolására. Aztán Kepes György 1944-ben már így látja:

„Korunk a káosz kora. Az emberi és anyagi értékek elfecsérlése és az alkotó teljesítőképesség könnyelmű kiuzsorázása azt bizonyítja, hogy közéletünk elvesztette belső összhangját. Az egészséges emberi lét e hanyatlása a legfájdalmasabban az egyént érinti, akit összeroncsoltak formátlan világának szilánkjai, s képtelen arra, hogy rendet teremtsen fizikai és pszichikai igényei között.”

Ki tagadná, hogy újra pontosan itt vagyunk. Hogy soha jobban nem kellene a hatékony, tényleg mindenkit elérő közmédia, hogy az „oktatást, a tanulást elősegítse”, hogy objektív híreivel terepe legyen a politikai harcnak, nem eszköze. Petőfi Sándor még önhitten azt remélte, a puszta sajtószabadság tesz rendet közöttünk. Ma látjuk, hogy a nem szabad, a manipulált és a gyűlölködő sajtót használó Moloch miként triumfál felettünk.

Miurnusz sorozatának eddigi részeit itt olvashatják vissza.

Szóljon hozzá!

Ez is érdekelheti